Minden olyan szürke. Az út közepén vékony sávban megmaradt az a sűrű kása, aminek a hóhoz már nem sok köze. A fedett átkelő oázisként bújik meg a két ország találkozásánál, nem is határőrök ezek, hanem valami furcsa, kétféle egyenruhában hozzád lépő beduinok. Az oázison túl, ott is ez a szürkeség és félbehagyottság mindenhol. A villanykaró kifordult a helyéről, egy szürke, persze hogy szürke Dacia belefordult az árokba, és a tájkép nem lenne teljes a semmi közepén mozdulatlanul álló csapzott ló nélkül. Beérsz az első településre, váratlan nyüzsgés, a terepjárókból csak úgy ömlenek az iskolások. Még egy óra, és ott vagy, kiszélesedik az út, megsokasodnak az emberek. Csak kétszer fordulsz rossz felé, fogalmad sincs, merre kell menni, de mintha valami láthatatlan fonál húzna. Egyedül ülsz egy hatalmas tanácsteremben, az interjúra vársz. Megérkeztél.
Mint ahogy ilyenkor nagyon sokan érkeznek meg Váradra. Ezt már nem fogjuk közhely nélkül megúszni: elkezdődik egy nagyon intenzív…