A szerzőséggel kapcsolatban mára már lezártnak tekinthető viták alapproblémája az volt, hogy a mű a szerző megjelölése nélkül jelent meg, és bár két név (Joseph Hall, Alberico Gentili) is felmerült, egyikük sem nyilatkozott sajátjaként a munkáról. A kérdést legutóbb a szöveg újrafordítója, John Millar Wands járta alaposan körül fordítása előszavában, és meggyőzően mutatta be azokat az érveket, amelyek Joseph Hall szerzősége mellett szólnak (lásd WANDS 1981, XIII-XX).

Az attribúció tekintetében kulcsfontosságú a 17. századi angol irodalom költőfejedelmének, John Miltonnak a művel kapcsolatban kifejtett, nem túl hízelgő véleménye. Ezt egy kevéssé ismert, magyar fordításban csak részleteiben elérhető, An apology against a pamphlet called A modest confutation of the animadversions upon the remonstrant against Smectymnuus c. 1642-es polemikus iratában fejtette ki. A vitapartnereivel hírhedten keményen bánó, durva személyeskedésekre is hajlamos Milton ebben az iratában Joseph Hall-lal tűzött össze, és látható élvezettel alázta porig az akkor már régóta püspökként tevékenykedő szerzőt azon a területen, ahol Milton a meghatározó hangként tekintett magamagára: az irodalom berkeiben. Mint később látni fogjuk, nagyon fontos a Hallról írtakat a polemikus mű tágabb kontextusában értékelnünk. A magyar fordítás közli az alábbi, az utópikus szakirodalomban gyakran idézett részt a szövegből:

Ezen komoly és nemes találmányt választották minden korok legnagyobb s legfölöttébb valóságos elméi, miként Platón is a Kritiaszában, s két nevezetes hazánkfia, egyik Utópiájában, másik Új Atlantisában, választották pedig, úgy mondanám, nem is mint teret, hanem mint hatalmas földrészt, hogy ott kimutassák szellemük tágasságát, tanítván e világunkat különb s igazabb dolgokra, mint amit ez idáig tudtak s használtak emberek.

(Géher István fordítása, in Szenczi Miklós szerk.: Milton, az angol forradalom tükre. Válogatás prózai írásaiból, Bp., Gondolat, 1975, 42.)

Az antológia sajnálatos módon egyáltalán nem tér ki a fenti idézetet megelőző részekre, amelyek kapcsán a műfaj értékességének a kérdése egyáltalán felmerült. Márpedig a fenti idézet tágabb kontextusa nem más mint a Hall, konkrétan pedig a Mundus elleni, talán joggal meglehetősen elfogultnak nevezhető támadás. Mintha a némileg önálló életet élő idézetben felbukkanó „két nevezetes hazánkfia” magasröptű, az angol szerzőket Platónnal egy rangra emelő dicsérete csak azért emelkedne e szédítő magasságokba, hogy aztán Hall és műve hozzájuk képest annál mélyebbre süllyedhessen.

Az eljárás retorikailag még indokoltnak tűnhet, de ne számítsunk csupa jó érzésre, ha kezünkbe vesszük Milton e művét. A kérdéses szakasz ugyanis azt rója fel Hallnak, hogy a vita előző szakaszában nem átallotta a „mime” terminussal illetni ellenfelei vitairatát (mivel a „mime” szó Hall használatában látszólag valamilyen szempontból komikus szövegre utal, talán a „bohózat” fordítás lenne itt a leghelytállóbb). És ezen a ponton kerül képbe a Mundus: hogy lehet Hall annyira figyelmetlen, hogy éppen ezzel a szóval támadja ellenfeleit, mikor annak hallatán más sem juthat eszünkbe, mint a Mundus – mely Milton szerint a létező leghaszontalanabb, legsilányabb „mime”.

Bár a menthetetlen értékítélet és a számtalan személyeskedés miatt érzéseink legalábbis vegyesek, de azért Milton támadás közben is Milton marad, így a lényegében irodalomelméleti lesajnálásból (Hall nem tudja, mi az hogy mime) kiinduló támadás során igen elmés megoldásokkal találkozunk. A szöveget „egyetemes sületlenségnek” (universal foolery), szerzőjét pedig nem szerzőnek (maker), hanem jellegzetes miltoni szóalkotással ellen-teremtőnek (anticreator – az Oxford English Dictionary csak Miltont hozza példának a szóra, így az minden bizonnyal saját alkotás) nevezi. Ekkor jön elő a fenti idézet, mely bemutatja, hogy érdemes írók tollán mennyire jóravaló maga az utópia műfaj, és az utána következő részekben Milton már csak a Mundus ilyen szempontú ócsárlásában tobzódik: „Kolumbusz majmolójának” tartja Hallt, aki „saját hiú gondolatai széles térképén kóvályog”. A szöveg ebben a vénában folytatódik, kevésbé invenciózusan Milton azzal is megvádolja Hallt, hogy aki a részegek törvényeinek az írásával vesződik (valóban van ilyen rész a Mundusban), az maga is alighanem merev részeg (stark drunk).

Ha talán túlságosan részletesen bele is mentünk itt e nem túl elegánsan folyó vita ismertetésébe, arra számos okunk volt. Egyrészt a szövegrész perdöntő érvénnyel bizonyítja azt, hogy Hall volt a Mundus szerzője – mert bár szó lehetne éppen alaptalan vádaskodásról is, Hall ebben az ügyben nem is igyekezett a saját védelmére, ami Wands szerint egyértelműen a szerzőségét bizonyítja, mint ahogy a további általa felsorakoztatott, részint magának a Mundusnak a szövegéből és ajánlásaiból vett érvek is mutatják.

Az persze továbbra is kérdés, miért nem a saját neve alatt jelentette meg Hall a szöveget, ebben az ügyben azonban egy igen izgalmas dokumentum lehet a segítségünkre.  1599-ben ugyanis püspöki tiltórendelet jelent meg a szatirikus szövegek ellenében, és a szakirodalomban „Bishop’s Ban” néven elhíresült dokumentum azért is különösen értékes dokumentum, mert konkrét nemkívánatos szerzőket is felsorol, és ezt a listát nem más nyitja, mint Hall:

Satyres tearmed HALLes Satyres viz. virgidemiarum or his tootheles or bitinge Satyres

Még ha a rendelet szakirodalomon belüli megítélése erősen megosztott is, annyi azért logikusnak látszik, hogy egy egyházi pályára készülő, a Milton általi támadás idején már maga is püspökként tevékenykedő szerző nem feltétlen szeretné a maró szatírával operáló, erősen katolikusellenes szöveget a saját neve alatt kiadni.

Szerző: Maczelka Csaba
Utoljára frissítve: 2021. március 2.

Ajánlott hivatkozási forma:

Maczelka Csaba: „Mundus. Szerzőség”, in Maczelka Csaba: A kora újkori angol utópiák, hozzáférés: <dátum>, https://utopikus.com/muvek/mundus/szerzo.